Betyárnak áll a világ (e-könyv)

  • Kiadó: Underground, 2019
  • Oldalszám: 135
  • Téma: humor, népies novellák
  • ISBN: 9786156066985
  • Borító: Teleki Klári

Az Alföldön, hol még a gémeskútban is pálinka hömpölyög, és betyárok uralják a szikes puszták határát, van egy legendás kis falu. De az a sok csoda és jelenés, amiből minden napra több is kijut, kibékíthetetlen ellenségeskedést szít a gazdák és napszámosok között. A kapzsi kocsmáros, az itókás plébános, az együgyű csendőr, vagy a falu bolondja mind részesévé válnak a különleges eseményeknek, kiváltképp Kószó Márton tizenéves kamasz, helyi rosszcsont, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a néphiedelmek valósággá váljanak.

Ahol kapható: Ekönyv *** Libri *** Bookline *** Líra *** Google *** Book&walk *** Apple books *** Kobo

Nehéz a béres élete

Korán keltem a minap, mert a falu dolgozó társadalmával együtt béresnek szegődtem Rádi Mihály uramhoz kuko­ricát törni. Eljött az indulás ideje. A főtéren a gazda lovas szekerével kívánt kupacba gyűjteni bennünket, de apám nem akart előkerülni sehonnan. Benyitottam a szobába, hogy cselek­vésre szólítsam föl. Az ágyban azonban mind­össze anyámat lel­tem.

- Hát az apám hol vagyon? - Érdeklődtem.

- Benn az ágy alatt. Azt mondotta bujkáló életmódot kí­ván folytatni ezön a napon.

- Apám! - Kiáltottam neki. - Indulni kéne, mert elkésünk.

- Eridj előre a Raffaihoz, majd a nyomodba szegődök. Van itt még némi tönnivalóm, de mihelyt végzök rögvest indulási pozícióba röndözöm magam.

Az utca végén futottam össze Raffai cimborámmal, aki szin­túgy apai segedelem nélkül érkezett. Elmondta, hogy öre­gé­nek dolga akadt a stelázsi alatt, de jön utánunk, ahogy sza­ba­dul.

A főtéren már várakozott Rádi bátyám, oszt szekere kon­gott az ürességtől, de nem csak a kocsin nem láttam nyo­mát emberi életnek, hanem az egész faluba se.

- Na, végre! - Mordult ránk. - Oszt a többiek hun van­nak?

- Gyünnek rögvest - közölte Raffai - csak befejezik az otthoni teendőket.

Azok a munkálatok nem akartak befejeződni, mert hiába telt-múlt az idő, egyetlen férfi sem mutatkozott kint.

- Na, most már kezdök magamból kimerészködni ve­szedelmes formát öltve! - Kiáltott fel a gazda. - Hát hun ténförög az a bitang csürhe, hogy nem akaródzik elébem tá­rulni?

- Jönnek azok nemsoká - mondottam. - Már úgy lehet, ott kullognak a sarkon.

Azonban se a sarkon, se a falu egészén nem volt híre dol­gozni vágyó béresnek.

- De most már tényleg elég lögyön a sokból! Hát van ké­pük engöm várakoztató helyzetbe állítani? Majd olyat adok, hogy azt nem lösz aki elfogadja. No, legényök - for­dult fe­lénk - leszámolom a napszámotokat, ha elébem zar­gatjátok a bérösöket.

- Rendben vagyon - fogadtuk el az ajánlatot. - Számolja ide - tartottam elé tenyeremet.

- A rossz nyavalyát te kölök! Elébb végezzétök el a mun­kát, addig egy büdös koronát se fogtok látni!

- Jól van, de azt vésse a fejébe, akit noszogatni kell, azt nem fütyülős kedvébe fogja lelni. Oszt nem árt rá felké­szülni, bíz hangos gorombáskodás is kibontakozhat ebből a csöndes gyülekezőből.

- Te ne féltsél engömet kölök! Tudom én miként köll bánni az efféle csozé semmittevőkkel!

Összedugtuk fejünket Raffai cimborámmal, oszt megálla­pítás tárgyává tettük, hamarosan könyörögni fog a gazda, hogy ki­oszthassa a jussunkat. Első utunk Ropszky Máté­hoz vezetett, aki a fásszínben ücsörgött fejére húzott hordó­val.

- Máté bátyám, gond van a főtéren.

- Oszt miféle gond, te gyerök?

- Amiért nem jelent meg kend a gyülekezőre, Rádi Mi­hály min­den arra járónak azt hazudja: úgy elverte magát tegnap este, hogy azóta sem bírt kikecmeregni a kábulat­ból.

- Fú, az anyám úristenit! - Mászott elő rejtekéből. - Na, majd én zablát csinálok abból a bitangból, oszt beletöszöm a lova pofá­jába!

Úgy robogott végig a falun, mint Rámsáki Rozi mikor Bogda Jenci disznónak nézte, oszt le akarta vágni. Mikor a téren Rádi bátyám tanúja lett a közeledő veszedelemnek, tapodtat sem tágí­tott onnan, tenyerét dörzsölve várta be Máté megnyilvánulását.

- Kend mit képzel? - Mordult fel a legény. - Olyat hazu­dik, hogy engöm képes egy pofonnal alvó helyzetbe kény­szeríteni?

- Oszt ha ez igaz lönne, akkor mi van? - Húzta ki magát a gazda, és kantáros nadrágjáról leröpült a gomb.

- Hát ez! - Kiáltott Máté, majd hatalmas sallert csavart le Rá­di bátyámnak.

Az rögvest megforgott saját tengelye körül, és egye­nes irányt nem lelve nekibicskázott a szobornak. Persze a po­fon súlyától nem is igen tudott egyhamar talpra kecme­regni.

Ezek után úgy terveztük Csatra Gézát keressük fel, akit a tó­parton leltünk horgászás közepette.

- Géza! Eridjön rögvest a főtérre!

- Oszt minek te kölök?

- Nem mindennapi események vannak kibontakozó­ban. A Rádi két koronát lelt a szemétkupacba. Oszt úgy tudni, minden szemét kendet illeti, ezért az is, ami benne vagyon.

- A betyárját a burzsuj disznónak, hát van pofája mög­lopni a nincstelent! Majd szarrá veröm azt a mocskot, oszt mög is trágyázom vele Kalapos Győző por­táját.

A gazdának épp sikerült két lábra vergődnie, és valame­lyest fölébe kerekednie a billegésnek, mikor Géza lépett elébe követelését benyújtani.

- Maga tötte el a két koronámat?

- Oszt ha én, akkor mi van?

- Számolja ide rögvest!

- Odaszámolom, ha letörte a kukoricámat.

- Mindjárt letöröm a kend kukoricáját, bíz azon többet nem fog hugyozni! - Majd jókorát rúgott a pöcsére.

Rádi bátyám rögvest áriázni kezdett, mindezek tetejében úgy összegörnyedt, hogy azt hittük, soha többet nem lesz képes kiegyenesedett mi­voltában pisálni.

Mivel becsülettel meg akartunk dolgozni a jussunkért, in­dul­tunk tovább a béreseket felkutatni. A Csabaki fogadó előtt leltük nyomát Beregi Pistának, aki épp egy vödör pisát vitt kiborítani a csatornába.

- Pista bátyám, menjen a főtérre gyorsan!

- Oszt mi dolgom neköm ott te gyerök?

- A Csabaki Dezső adott egy flaska bort Rádi Mihálynak. Meg­kérte, hogy juttassa el kendnek, de az az ember mind megitta az utolsó cseppig.

- Az anyja úristenit a burzsuj parasztjának, hát van po­fája az én boromat nyakalni! De majd én szalmává őrölöm a csozét, oszt kazalba hányom a paréjosnál.

Azzal már meg is iramodott.

- Héj - mordult a gazdára, mikor a főtérre ért. - Hun va­gyon a borom? Hunnan vötte a bátorságot, hogy azt a be­lébe pazarolja?

- Mögittam, oszt punktum! - Vitézkedett Rádi. - Ha nem ért egyet a helyzettel, jogában áll a fölháborodás lehető­sége!

- Fú, maga moslék, hát még van képe fölébem tornyo­sulni. Ha annyira a boromat akarja, igya mög ezt, leg­alábbis ami maradt belőle. - Majd a pisával teli vödröt a gazda fejére borította.

Ám ez még nem volt neki elég, akkora kék szilvát te­remtett a férfi jobb szeme alá, hogy azt már szüretelni le­hetett volna. Rádi bátyám meg rögvest összeesett, oszt bő negyed óráig életet se lehetett belé lehelni.

Aztán, mikor kezdett magához térni, mind én, mind pedig a Raffai benyújtottuk a számlát.

- Csöngesse ide azt a két-két koronát, de septiben!

- Nagy adag szart töszök én mindjárt a tenyeredbe, ha nem tűnsz innét a cimboráddal együtt.

- Igaza van - húzta ki magát a Raffai. - Nem dolgoztunk mög azért a pénzért becsülettel, hiszen a béresei negyedét sem hívtuk még ide. De akkor indulunk, oszt már szólítjuk a többit, hogy végre kiérdemelhessük a jussukat.

- Álljatok mög! - Kiáltott. - Bíz mögdolgoztatok ti azért a pénzért, minek igáznátok tovább. Ehun-e - számolta le a járandóságot. - Most pedig eridjetök Isten hírével.

- Rendben - bólintottam. - Ha pedig kendnek ismét bé­resre van szüksége, szóljon nekünk, majd mi intézzük azt.

- Na, most már elhordjátok az irhátokat, mert fölkötlek bennetöket a füstölőre, oszt ott lóghattok egy álló hétig.

Mielőtt haza mentünk volna, Raffai bezörgetett a Bujáki Tiha­mérhoz. Azt nem hallottam mit mondott neki, de kis­vártatva a Bujáki egy talicska szarral iramodott meg a főtér irányába.

Kosárfonók

Közhírré tétették, hogy aki új mesterséget kívánna elsajátítani, jelentkezzék Karabics uramnál a hivatalban. Kosárfonó mester hívatott a városból, mert bíz az ár után annyi fűzfavessző maradt a falu határán, amennyiből egy emberöltőre elég kosarat lehetne fonni. Oszt nem volt rest polgármester uram azt kitalálni, hogy a sok megfont portékát a szomszéd falu vásárán lehetne eladni, ami kellő anyagi vésztartalékot biztosítana szűkösebb hónapjainkra. Ám hiába dobolták ki azt díszes lovas hintón, hiába harsogták tülökkürtökkel napestig, egyetlen derék legény sem akadt, aki megjelent volna a főtéren. Így aztán nem volt mit tennie szegény Karabics Jenőnek, egy hordó nemes bort ajánlott azoknak a csuda inasoknak kóstolás alá venni, akik olyat fonnak, mint amilyet még soha senki azelőtt.

Volt is nagy patália a hivatalban, annyian gyűltünk össze, hogy oda már senki ember fia nem tudott volna beférkőzni, sőt kis híján a Bakó Lázár híres kosárfonót is kijjebb ebrudalták, és csak polgármester uram hosszas kérlelésére voltak hajlandóak beereszteni.

Az meg szétosztotta a fűzfavesszőket, oszt hagyta, hogy mindenki megmutassa, mit is ért a kosárfonás mesterségből.

Bogda Jenci néhány csavarintás után hangosan felkurjantott.

- Elkészültem. Viszöm a bort.

- Oszt mégis - vette ki kezéből a karikára sodort vesszőkupacot a mester - mi volna ez?

- Disznótoros üst.

- Ez? - Nézett át a likon. - De ennek nincs alja.

- Már hogy ne vóna. - Kikapta Bakó Lázár kezéből és a földelt aljzatra hajította. - Tessék, ott az alja. Lenn a földön.

- Az nem az alja, hanem a föld.

- Mert kend mit gondol? Tán a szalonnát a levegőbe főzik? Még szép, hogy a földön. Vihetöm a bort?

- Csak nyúljál hozzá a hordóhoz, oszt töröm lé a kezedet. - Húzta ki magát Csabaki Dezső valahol a csoportosulás közepén. - Majd alágyújtok én mindjárt annak az üstnek amit fabrikáltál, de úgy éljek, ha hamarább elfüstöl, mint a gyújtós, hajítalak rögvest utána.

A böllér amennyire elszántan kelt föl korábban, ugyanolyan hévvel ült vissza, és folytatta a munkát. A csendes művészkedés azonban nem tartott sokáig, újabb jelentkező kívánta megmutatni díszes portékáját.

- Na, tessék. - Harsogott Ropszky Máté, és a magasba emelte mutatványát. - Készen vagyok, ide a borommal.

- Mégis mi vóna az? - Vakarászta feje búbját Bakó Lázár.

- Mi vóna, hát ustor.

- Frászkarikát ostor. Semmilyen bort nem kap kend! Hát semmit se nem font, csak összecsomózott három vesszőt.

- Nem három vessző ez! - Kérte ki magának Máté.

- Hát mi?

- Négy.

- Na, telepedjél csak vissza az ülepedre Máté fiam - morgott rá a Csabaki - ha nem akarod, hogy a valagodon próbáljam ki. Mert bíz, ha széthullik az első csapás után, a saját kancsikámmal fejezöm be a műveletöt.

Miután Ropszky Máté jobbnak látta, ha tovább foltozza ostorát, Márton bátyám iramodott meg a hordó felé.

- Kész volnék. - Közölte az erdész. - Vinném a bort.

- Már mögbocsásson - vizsgálta meg a tárgyat Bakó Lázár - de ez mégis mi vóna?

Egy maréknyi fűzfavessző volt egy gatyamadzaggal összekötve.

- Puskatámasz.

- Már hogy volna ez puskatámasz? Ha ennek nekitámasztja a puskáját, elgörbül, vagy eltörik.

- Möglehet. De ez nem is azé van, hogy nekitámasszam.

- Akkor mög minek?

- Csak hogy elmondhassam, néköm bíz puskatámaszom is van.

- Még mit nem! - Kurjantott a Csabaki. - Sasszézzon vissza a helyére Márton bátyám, mert ha én kendöt nekitámasztom valaminek, onnan többet nem lösz elgyüvetel.

Miközben mindenki vérrel és verejtékkel dolgozott, János nem akarózott nagyon mozogni, karba tett kézzel ült, és a mennyezeti kristálylámpát bámulta.

- Fonjad János! - Lépett mellé Bakó Lázár.

- Fonom.

- De János, nem fonod.

- De. Fonom.

- Dehogy fonod. Ahun-e a kezed, nem csinál semmit.

- Mán hogyné csinálna. Fon.

- Akkor mutassad János mit fontál?

- Eztet fontam. - Intett ez elébe rakott fűzfavesszőkre.

- Ezt nem fontad János, ezt én adtam elébed. Ez egy kazal.

- Kazalt fontam. Borozhatok mán?

- Majd mindjárt kazalba röndözlek én János - dobbantott a Csabaki lószaros csizmájával - oszt hordalak is rögvest a tehenek alá, ha nem kezdesz el azonnal fonni!

Ha János nem is kezdett hozzá azonnal a szorgoskodáshoz, annyit azért sikerült elérnie a kocsmárosnak, hogy foglalatoskodjon valamelyest a megfonnivalóval. A kazalt összekupacolta, beevickélt a közepébe, oszt onnan vigyorgott kifelé.

- Én vagyok Jászabó uram legszöbb kazalja. - Tette hozzá.

- Elkészültem végre - tápászkodott fel Szivacs atya. - Ehun-e, lehet ámuldozni. - Azután Bakó Lázár kezébe nyomta a becses portékát.

Az a különleges tárgy akár egy gombóc, amit telelyuggatott a Jóisten, inkább nem nézett ki sehogy, mint valahogy. De ezt a mesteruram is észrevette, mert hiába forgatta jobbra-balra, vagy pakolgatta egyik kezéből a másikba, sehogy se akart rájönni mi az, és mire lehet hasznosítani.

- Plébános uram - sóhajtozott a Bakó Lázár - ugyan árulja már el, hogy mi ez?

- Úráldomás.

- Oszt az mi?

- Hát ez. Amit csináltam. Ezt szoktam kirakni a templomban, hogy mögáldjon érte az Úr.

- Ezt? - Hitetlenkedett a Lázár.

- Ezt.

- Már mögbocsásson atyám - harsogott a Csabaki - de én úgy vélöm, ilyen tárgy nem is létezik.

- Hogyne létezne Dezső fiam, láthatod itten van. Mert mégis mit képzelsz, mi lönne ez?

- Én biza - meresztette szemeit a mester - egyetlen templomban se láttam még ilyet.

- Az enyimbe van. Nem is egy, nem is kettő. Ezt vinném harmadiknak.

- Úgy éljek - tápászkodott fel Csabaki - én bíz rögvest indulok a templomba, oszt az egészet vizsgálat alá vöszöm. De vigyázzon atyám, mert ha egyetlen ilyen lyuggatott gombócot se lelök, felborogatom a sekrestyét, még akkor is, ha emiatt mögorrol rám a mindönható.

- Na, ebből most már elég legyen! - Kiáltott a Bakó Lázár. - Kend nem megy innen sehová, és maga is üljön vissza atyám. Itt aztán nem lészen borkóstolás, amíg valaki nem készít nékem ténylegesen kosarat. Lehet hozzálátni kosarat fonni!

- Ehun-e! - Kurjantott a Csurfai Gyula. - Ehun van a ténylegös kosár.

Azt hogy tényleges volt-e, vagy se, egyedül az Úristen tudta volna megmondani, de hogy kosár alakját nem öltötte bíz mindenkinek szemet szúrt. Ne volt az egyéb, mint három vagy négy fűzfavessző egymáshoz csomózva.

- Ez nem kosár - rázta fejét a fonómester.

- Hát akkor kend szerint mi?

- Akkor már inkább ostor, mint kosár.

- Fú, az anyám úristenit a férgös parasztjának - pattant fel ültő helyéből Ropszky Máté. - Hát ugyanezt készítöttem jómagam is. Arra bezzeg azt mondotta, hogy nem ustor. Oszt ez mitől különb, mint az enyim? Hát semmit se ért kend ehhöz a mestörséghöz, csak a bolondját járatja velünk? De majd én úgy éljek kihajítom innet, hogy a lába se éri a földet Pócspusztáig.

- Lásd el a baját Máté fiam. - Rázta öklét a Csabaki. - Addig én mögcsapolom a hordót, mert úgy lehet abba se bort töltöttek, hanem csak vizet.

Míg a Máté összecsomagolta a Bakó Lázárt, mint egy batyut, oszt kihajította az útszéli kavicsosra, a kocsmáros vezényletével a többiek meglékelték a hordót, és rögvest nekiestek a tartalmának. Egyedül a Karabics Jenő próbált testével gátat szabni az ingyen dáridónak, de rövid időn belül ő is a kavicsosban kötött ki.

Azóta se a Bakó Lázár, se más, aki fonómesternek vallotta magát nem merészkedett a falunkba, de még csak a határára sem.

Egyik nap az ártéri erdőben bandukoltunk Raffai barátommal, mikor Jánost pillantottuk meg, aki szorgosan hordta össze az otthagyott fűzfavesszőket.

- Hát kend János bátyám, mit művel idekinn?

- Mögfonom Jászabó uram legnagyobb kazalját.